17_30_jona_szocialis

Szociális ellátórendszer az Európai Unióban
Liberális jóléti politika – Anglia
Az angol jóléti politikában Tony Blair kormánya hozott változásokat, amely az 1990-es évek
elsô felétôl Anthony Giddens híres tanácsadója által konstruált „harmadik út” nevû koncep-
ciót vezette be. Ez a harmadik út – definíciója szerint – kisebb részben követi, nagyobb rész- ben szakít a Thatcher-i jóléti filozófiával, ám majd a részletesebb elemzés után bebizonyoso- dik, hogy a neokonzervatív ideológia számos komponense organikusan kapcsolódik hozzá, ezért is elemezzük ezt a rendszert a liberális jóléti politikák keretében. Erre utal az a gid-
dens-i tézis is, hogy „lehet tisztességes üzletet kötni a tôkével. Lehet, és kellene olyan szabá- lyozásokat hozni és alkalmazni, amelyek a globálisan mûködô vállalatokat az egyes államok társadalmi céljainak, sôt elvárásainak figyelembe vételére késztetik.” (Füzes 2005) Ez a har- madik út teóriájának egyik kardinális eleme, és egyben a legvitatottabb is – sok társadalomtu- dós szerint pontosan ezen engedmény miatt fog a harmadik utas politika megbukni. Sôt, egye- sek már temetik is a giddens-i filozófiát: „közhely ma már, hogy ez a politika (mármint a gid- dens-i – J. Gy.) inkább egy soft-Thatcher, mint Harmadik Út. Elemei – természetesen – meg- maradtak, másképp nem is lehetne eladni, de az a ragyogó rendszer, amivel Giddens felpolí- rozta a szocdem kapitalizmus-menedzselését, felvizezôdött, és talán már le is tûnt: mert ere- deti formájában – ha nem egészében – keresztülvihetetlennek bizonyult.” (Almási é. n.) A harmadik út elméleti kiindulópontja az, hogy a kommunista rezsim széthullása után egyértelmûen bebizonyosodott, hogy a kommunista ideológia megvalósíthatatlan, ember- telen, a társadalmi viszonyoktól teljesen idegen. A kapitalista termelési forma áll a legkö- zelebb a megvalósítható demokratikus struktúrákhoz, azonban a tôkés piacgazdaság szá- mos igazságtalan, egyenlôtlenséget implikáló mechanizmust rejt magába, ezért nem kell kizárólagosan ragaszkodni sem a piaci viszonyokhoz, sem a kommunista elvekhez. Nem csak ez a két út létezik, hanem a két útnak egy speciális kombinációját kell kidolgozni: ez lenne – elvileg – a harmadik út.
A harmadik út eszmerendszere szerint a kapitalizmust nem kell, illetve nem szabad el- törölni, hanem állami intervenciókkal kell azt „megszelídíteni”, mert a kapitalizmusnak
nincs alternatívája; a piac káros mechanizmusait kormányzati úton kell korrigálni. Az
állami intervenciónak azonban nem szabad domináns funkciókat tulajdonítani, annak nem lehet felülkerekednie a piac által teremetett szabályokon, a tôkés berendezkedés hegemó- niáját meg kell ôrizni. Ez az intervenció már más jellegû, mások a céljai, mint a korai jó- léti politikák rendszerében volt. Ugyanis – és Giddens ehhez mindvégig ragaszkodik – a
klasszikus jóléti struktúrákat nem kell eltörölni, csak az átalakult, globalizálódott
viszonyokhoz kell igazítani, aszerint kell reformálni (Giddens 2005). Az újkapitaliz-
mus egészen új, megváltozott viszonyokat teremtett, ezért a jóléti politikának ehhez szük- ségképpen alkalmazkodnia kell. Számára az újkapitalizmus akceptálása annyit jelent, hogy az általa kínált lehetôségeket kiaknázza és felerôsíti az állami intézményrendszer es- zközeivel, míg hátrányait jóléti politikával semlegesíti, vagy legalábbis mérsékli. Más sza- vakkal: az államnak csak a legcsekélyebb mértékben kell beavatkoznia a piaci processzu- sokba, helyette inkább a lehetôségek újraelosztásra kell koncentrálnia. A kormánynak
nem szükséges, sôt nem is feladata a redisztribúciós csatornákon keresztül segíteni a rá- szorultak csoportját, hiszen ezzel ezt nem is tudja elérni. Sokkal inkább a már meglévô humán erôforrásokat (motiváció, tudás, vállalkozó kedv stb.) kell támogatni, azok kibon- takozását kell jogszabályok által elôsegíteni. Látható, hogy ebben a struktúrában „a ninc- stelenek gazdasági támogatásának koncepcióját fel kell váltani az önmagát kibontakozta- tó egyén koncepciójával… az egyén és a kormány közötti szerzôdés módosul, mivel lé- nyegi elemmé az autonómia és az önfejlesztés – az egyéni felelôsség kiterjesztésének es- zköze – válik.” (Giddens 1998: 128, 194) Giddens kismértékben elismeri, hogy a társadalmat érintô legfontosabb problémák
(szegénység, deviancia, munkanélküliség stb.) kialakulásáért a gazdasági és politikai rend- szer a felelôs, de emellett felhívja a figyelmet (és inkább erre helyezi a hangsúlyt) az indi- viduális magyarázatokra is – a két tényezôvel együttesen értelmezhetôek a szociális gon-
dok megléte. Ezért a felmerülô társadalmi feszültségeket úgy lehet adekvát módon megol- dani, ha az állam, a globálissá vált piac és az egyén (még pontosabban: a civil szféra) közös összefogásában gondolkodunk. Az állam motiválja (bizonyos esetekben anyagi segítséggel is, de leginkább jogszabályok útján) a személyt, hogy a rendelkezésére álló erejével, ter-
mészetes erôforrásai igénybevételével reintegrálódjon; például, a kormányzati intézkedések támogassák a munkanélküli személyt aktív foglalkoztatáspolitikai eszközökkel, hogy vis- szataláljon a munka világába és ne szoruljon segélyre, hogy a munkanélküliség ne reprodu- kálódjon a családban. A harmadik út paradigmája szerint a munkanélküliséggel járó társa- dalmi stigmatizálás inkább elônyös, mint kártékony, mert ez a megbélyegzett állapot vissza- kényszeríti az egyént a munkaerô-piacra. A munkanélküliséghez tapadó dichotóm megíté- lés (érdemes-érdemtelen) ellen tehát nem szükséges kormányzati beavatkozásokat sürgetni.
Harasztosi szerint e logika azonban „kibicsaklik”, amint kicsit mélyebben végiggon-
doljuk, ugyanis „a munkanélküli juttatásokat és egyéb kedvezményeket ahhoz a feltétel- hez kötik, hogy a leendô munkavállalónak mindenféle tovább- és átképzôprogramokon kell részt vennie, el kell indulnia a Munkaügyi Hivatalok útvesztôiben, ami sok hasznos dolog- tól elveszi az idejét, a sikeressége pedig egyáltalán nem garantált (kiemelés – J. Gy.).
Mindehhez csatlakozik ugyanis az a gondolat, amely felteszi, hogy tudjuk, mivel lehet pi- acképessé tenni a munkást, továbbá, hogy a keresleti oldallal minden rendben van, csak össze kell pároztatni a kínálattal, kicsit segítve az utóbbit. Ilyen politika, hogy tartós mun- kanélkülit foglalkoztató munkaadó pénzbeli juttatásban, vagy engedményben részesül.
Így a program részeként a munkás tapasztalatot szerezhet, de nem egyenrangú piaci sze- replôként; ugyanúgy stigmát visel tehát, mint korábban, csak most a munkapiacon, és nem Mint fentebb említettük, a harmadik út koncepciójában az állam összefog a civil szek- tor tagjaival a szociális problémák kezelése céljából. Ez a mechanizmus – Giddens szerint – garantálja, hogy az állam nem fogja korlátozni az egyéni autonómiát, valamint azt is, hogy a civil szférából származó igények megismerésével a kormányzat adekvát támoga- tást képes nyújtani megfelelô helyekre. Ezáltal az állam rendelkezésére álló források a leg- sürgetôbb problémákat oldják meg. Ahhoz, hogy az ehhez szükséges anyagi hátteret biz- tosítsák, a redisztribúció csatornáit át kell strukturálni a harmadik utas politika elvei sze- rint. Ez azt jelenti, hogy progresszív adórendszer által a gazdagabb társadalmi rétegek hoz- zájárulnak a szociális gondok megfékezéséhez (persze alacsonyabb mértékben, mint a key- nesiánus jóléti modellben); nemcsak a forrásokat, hanem a kockázatokat is igazságosab-
ban osztják szét a társadalom aktorai között. Arról nem is beszélve, hogy a szubszidiaritás elve így még hatékonyabban érvényesül, amely ennek a politikának organikus eleme.
A civil szervezetek erôsítésének Angliában már szinte hagyománya van, ezért nem je- lent különösebb problémát az, hogy ôket is bevonják a szociális kérdések kezelésébe.
A tapasztalatok azt mutatják, hogy ezen a területen figyelemre méltó sikereket értek el.
Csak 1950 és 1990 között többszörösére nôtt az önkéntes munkavégzés (ide fôként önse- gélyezô köröket, valamint környezetvédô mozgalmakat sorolhatunk) Angliában – a XXI.
század elejére a lakosság közel tíz százaléka vette ki részét ebbôl a munkából. Az önkén- tes munkavégzés azt jelenti, hogy hetente legalább egyszer részt vesz az érintett személy meghatározott társadalmi munka elvégzésében. 1991-ben 140 ezer jótékonysági egylet A harmadik út egy másik fontos és érdekes szegmense az úgynevezett „szociális vál-
lalkozások” intézményesítése. A szociális vállalkozásoknak több típusa van, az egyik
ilyen formája a szolgáltatási hitelekbôl származtatható. Ennek lényege, hogy ha például egy munkanélküli személy (de persze munkajogviszonnyal rendelkezô egyének is ide tar- tozhatnak) valamilyen társadalmi munkát vállal adott non-profit szervezetnél, akkor azért nem pénzt kap, hanem úgynevezett idô dollárt (time dollar) a ledolgozott munkaidô ará- nyában. Ez az idô dollár felhalmozható és beváltható társadalombiztosítási-, egészségügyi ellátásra, vagy akár tandíjat is fizethetnek vele (Angliában mindenkinek kell tandíjat fi- zetni jövedelemtôl függôen). A civil szektor ezáltal mentesül a jövedelmek kifizetésétôl, kiadásai egyre csökkennek (képes felhalmozni és megerôsödni), és olyan non-profit szer- vezetek is fejlôdhetnek, amelyek kevés anyagi forrással rendelkeznek. Az államnak eb- ben a struktúrában kizárólag annyi a feladata, hogy erôsítse a vállalkozói kultúra terjedé- sét, vállalkozóbarát környezetet teremtsen, valamint az idô dollár intézményét törvényi- leg elfogadja. Ezáltal az állam indirekt módon avatkozik be a szociális problémák keze- lésébe, és az egyéni autonómia sem sérül. A vállalkozások támogatása tehát a piaci viszo- nyokat erôsíti, míg az idô dollár intézményének bevezetése az állam feladata – látható, ál- lam és civil társadalom egymást kiegészítheti, kölcsönös együttmûködése által a társadal- mi jólét növelhetô. A harmadik utas politika szerint csak a felelôsségtudatos vállalkozás, a szolidaritás és az adekvát redisztribúció által érhetô el a jólét. Ezt Giddens azonban már nem jóléti államnak, hanem jóléti társadalomnak nevezi, azért, mert ebben a vonatko-
zásban nem az állam a hangsúlyos, hanem a társadalom.
Továbbá, az államnak a vállalkozások fejlesztésénél különösen oda kell figyelnie a családbarát munkahelyek támogatására. Eszerint az államnak olyan munkavédelmi-, és
foglalkoztatáspolitikai jogszabályokat kell alkotnia, amelyek elôsegítik és erôsítik a csa- ládon belüli kapcsolatokat és a gyermekek szocializációját. Jóléti politika keretében olyan kötelezô törvényeket kell hatályba léptetni, amelyek garantálják a gyermekgondozást és a munkába való visszaállást, így a demográfiai folyamatok is kiszámíthatóbbak lesznek.
A harmadik utas filozófia figyelemre méltó hangsúlyt helyez az oktatáspolitika mo- dernizálására és expanziójára – ennek megvalósítása döntô részt az állam feladata. Min- den egyes társadalmi réteg számára elérhetôvé kell tenni azt, hogy bekerüljenek felsôok- tatási intézményekbe, mert az itt megszerzett tudással, készségekkel és képességekkel job- ban el tudnak majd helyezkedni a munkaerô-piaci struktúrában, mivel a felfelé irányuló mobilitási esélyeik nônek. Csak így érhetô el, hogy a társadalom perifériájára került sze- mélyek adekvát módon visszailleszkedjenek a társadalom szerkezetébe, és az államot megkíméljék a szociális háló továbbfinanszírozásától. Az oktatási rendszer alkalmassá te- szi az egyént arra, hogy rugalmasan mozogjon a munka világában, így az oktatás fejlesz- tése egyfajta humán befektetésnek is felfogható az állam részészrôl.
Most nézzük meg, hogy a harmadik út ideológia keretében milyen gyakorlati dönté- sek születtek az egészségügyi ellátás területén.
Angliában 1948-tól napjainkig is kiemelten nagy hangsúlyt fektetnek az egészségügyi rendszer fejlesztésére (az állam 1997-ben 55, 5 milliárd fontot, 2001-ben már 75 milliárdot költött erre a célra), amely meglehetôsen nagy arányban még mindig állami tulajdonban van.
Ennek mûködtetésében döntô szerepet játszik az Országos Egészségügyi Szolgálat (NHS).
Ez az intézmény mai napig hû maradt eredeti filozófiájához, mely szerint ingyenes és
egyenlô mértékû hozzáférést kell biztosítani az egészségügyi ellátáshoz a rászorul-
Az alapellátások vonatkozásában kardinális szerepe van a háziorvosi szolgálatnak, mely a nap 24 órájában a lakosság rendelkezésére áll, fôként preventív, gyógyító és diag- Az NHS finanszírozása döntô részt állami feladat: az éves kiadásai 94 százalékát az állami költségvetésbôl fizetik, a többit a más tulajdoni részbôl származó bevételekbôl, va- lamint a betegek részleges térítéseibôl.
Az egészségügyi rendszer reformja – a harmadik utas politika szerint – már 1997-ben el- készült, de 2000-ben vezették be. Az átalakítás legfontosabb területei a következôk voltak: • „a betegek tájékoztatásának javítása, • a kórházak és kórházi ágyak számának növelése, • az orvosok és az ápolónôk létszámának növelése, • a kórházak infrastruktúrájának javítása (higiéné, étkeztetés) • az idôskorúak ellátásnak javítása, • szigorúbb elôírások az NHS szervezetében és a jobb ösztönzési rendszer létreho- Röviden összefoglalva: a harmadik út koncepciója – Giddens-szel szólva – egy pozi- tív segélyezési program, amely a kormány – civil társadalom – piac hármas szereplôinek összefogásával, a klasszikus, keynes-i jóléti programok reformjával, valamint az oktatási struktúrák expanziójával kívánja kiépíteni és fenntartani a jóléti társadalmat. Ez a jóléti paradigma „a Beveridge által felsorolt minden negatívumot pozitívummal helyettesítené: a nélkülözést autonómiával, a betegséget aktív egészségpolitikával, a tudatlanságot az éle- ten át tartó oktatással, a hitványságot jó élettel, végül a restséget kezdeményezôkészség- gel váltaná fel.” (Giddens 1998: 145) Konzervatív jóléti politika – Németország
A második német egység (értsd: NSZK és NDK egysége) jogilag 1990. október 3-
án történt meg. Mivel a Szovjetunió hidegháborús veresége kétségtelenné vált, a kelet-
németországi területeket nyugati modell szerint kellett átstrukturálni – itt a piacgaz-
dasági rendszer váltotta fel a központi tervutasításos rendszert. A második német
egység során a volt NDK és NSZK társadalmi, politikai, kulturális, gazdasági és szociá- lis intézményrendszerét kellett összehangolni, integrálni – ez a folyamat viszont nem volt zökkenômentes. „Az NSZK öt új tartományában az egyesítést követôen súlyos gaz-
dasági helyzet alakult ki. Az elavult ipari ágazatok kellô körültekintés nélküli, gyors
leépítése tömeges munkanélküliséget gerjesztett (minden harmadik munkahely meg- szûnt). A szolgáltatások sem kínáltak elegendô foglalkoztatási alternatívát, jóllehet ezt az ágazatot kevesebb veszteség érte. A tartományi és a kommunális költségvetés súlyos hián- nyal küzdött. Néhány szektor enyhe javulását elsôsorban a jelentôs nyugati pénzügyi tran- szfer váltotta ki. A szövetségi kormány és a gazdasági szakemberek optimista elôrejelzé- sei erôsen alábecsülték az egyesítés költségeit; ebben közrejátszott az is, hogy csak foko- zatosan derült fény az NDK gazdaságának tényleges állapotára.” (Németh 2002: 575) A szociális piacgazdaságra való áttérés, illetve annak kiterjesztése nem volt akadálymentes, mert az egységesítési törvény 7. fejezete egyértelmûen kimondta, hogy a nyugaton kiala-
kított szociális védôhálót (más néven jóléti intézményrendszert és a hozzá kapcsolódó
transzfereket) ki kell terjeszteni a volt NDK-ra. Az ottani kedvezôtlen társadalmi viszo-
nyok miatt azonban ez sok nehézségbe ütközött, hiszen az ellátásokat nagyobb arányban vették igénybe, mint nyugaton, így ott nagyobb anyagi forrásokra lett volna szükség – sze- gényebb területeken ennek megteremtése viszont nem volt egyszerû feladat. E folyama- tokban kezelésében komoly szerepet vállalt Helmut Kohl kancellár.
Röviddel az egység után meglódult az infláció és a munkanélküliség (1990-ben 840 ezer munkanélküli volt regisztrálva, két millióan részmunkaidôben dolgoztak – ez utóbbi csökken- tett bérrel járt együtt), a megélhetéssel kapcsolatos kiadások évente akár tíz százalékkal is emelkedtek, a társadalmi egyenlôtlenségek még tovább nôttek a nyugati és a keleti ország kö- zött. „Az egységes nemzetállamban két társadalom van, amelyek fejlettségi színvonala és idô- beli fejlôdése igen különbözô. Németország egységesülése nem pusztán újraegyesülés, hanem két igen egyenlôtlen rész bonyolult egyesülése, s ez is marad… Ekkora jóléti különbség és ilyen mély szociális és gazdasági szakadék mellett Németországban nem lehet szó szociális és gazdasági egységrôl, vagy az élethelyzetek és életlehetôségek egységes voltáról. Az egyik ol- dalon a jómódú nyugati, a másikon a sok szempontból rosszabb helyzetben lévô, strukturáli- san hátrányt szenvedô keleti polgárok; ez utóbbiak manapság másodosztályú állampolgárok, és félô, hogy belátható ideig azok is maradnak.” (Backer-Steffen 1993: 3-4) Nem véletlen, hogy ilyen rendkívüli pesszimizmus fogalmazódott a német társadalomban, hiszen elég csak a munkabérek közötti szélsôséges differenciálódásokra gondolnunk: a keleten élô munkásosz- tály nagyjából fele annyi jövedelemre tett szert havonta, mint az ugyanolyan munkakörben dolgozó nyugaton; a keleti országrészen a gazdasági fejlôdés meredek lejtôre állt és havonként csökkent a foglalkoztatottak aránya (a nyugdíjak mértéke is hasonlóan alakult: a nyugati terü- leten élôk nyugellátása közel kétszer akkora volt, mint a keleten lakóké).
A nyugati területek mindeközben profitáltak a keleti recesszióból, hiszen a volt NDK
lakossága fogyasztói piacot jelentett, valamint olcsó munkaerôt is. Más szavakkal: a
második egységtôl a társadalom szinte minden rétege javulást, modernizációt és a demok- rácia megerôsödését várta, azonban ezeknek majdnem minden tekintetben az ellenkezô- je valósult meg – a csalódottság kimondhatatlan volt. A piacgazdaságra való áttérés fáj- dalommal járt, aminek az lett a hozadéka, hogy a tehetôsebb rétegek helyzete tovább ja- vult, míg az alulprivilegizált csoportok létszáma bôvült, társadalmi helyzete romlott.
Az integráció valódi nyertesei a nyugati országrészen élô vállalkozók, vállalat-tulaj- donosok és a vagyonosok voltak. Az ô egzisztenciális biztonságukat adótörvényekkel is körülbástyázták: „Az 1991. évi adócsomag keretében megemelt adók révén a béradót fi- zetôktôl ismét elveszik azt, amit az 1986/90-es adóreformtól kaptak. Míg a béradó alsó felének (évi 45 000 DM jövedelemig) adóterhe összességében nô, a felsô 15%-é (évi 80 000 DM jövedelem fölött) továbbra is erôsen csökken.
A növekvô adók és társadalombiztosítási járulékok által történô kettôs megterhelés azt eredményezi, hogy a munkavállalók átlagos nettó reáljövedelme a bértarifák erôteljes emelése ellenére a legkedvezôbb esetben is csak stagnálni fog. De fenyeget a csökkenés veszélye, ha az árszínvonal erôsen megemelkedik.” (Backer-Steffen 1993: 8) Kialakult a nyugat-európai államokban már ismert kirekesztés is. A kirekesztés a haj- léktalanság megjelenésében manifesztálódott legerôteljesebben, hiteles becslések szerint 1991-ben 1, 2 millió hajléktalan élt Németországban (még pontosabban: 500 ezernek nem volt lakása, 700 ezernek volt lakása, de azokban életvitelszerûen nem lehetett élni, annyi- ra lepusztultak). Jogi értelemben tehát az egység kialakult, de gazdasági és társadalmi ér- telemben integrációról nem lehetett még beszélni. Hangsúlyozzuk, ez csak a kezdeti pe- A szegénység leginkább a gyermekét egyedül nevelôket, idôseket, bevándorlókat és természetesen a munkanélkülieket érintette leginkább. A központi költségvetésbôl egyre nagyobb összegeket kellett szociális transzferekre átcsoportosítani, 1980 és 1989 között erre a célra a kiadás 13, 3 milliárd márkáról 28, 8 milliárdra nôtt.
Mindezeket felismerve a nyugati tartományokból redisztribúció során évente milliárdos nagyságrendû összegekkel támogatták a keleti részek felzárkózását. „Az 1991–1997-es pe- riódusban az új tartományok összesen mintegy 1, 2 billió német márka (571 milliárd ame- rikai dollár) támogatást kaptak, ami a keletnémet GDP 40-60 százalékának felelt meg. Ezt követôen a folyó transzferek a nyugatnémet GDP évente átlagosan több mint négy száza- lékát (140 milliárd német márka) tették ki. Forrásuk részben a nyugatnémet jövedelmek- re kivetett szolidaritási adó volt. Felhasználási területük a magánberuházások támogatá- sa mellett a közkiadások, nevezetesen a volt NDK-ra is kiterjesztett szociális védôháló, átképzés és közmunkaprogramok finanszírozása.” (Simon é.n. 10) Ezekben az években a szociális szektor legfontosabb komponenseit csak úgy tudták kialakítani, hogy megerôsítették az állami-hatalmi intézményrendszert, persze nem a gaz- dasági rendszer kárára. Emellett a vállalatoknak adókedvezményeket kínáltak az újabb beruházások és a munkahelyteremtés megkönnyítése céljából. Továbbá, az oktatási struk- túrát is fejlesztették, és a családpolitikai intézkedések is kormányzati döntések elôterébe kerültek. Tehát a volt NDK területeire kiterjesztették a volt NSZK jóléti rendszerét,
de átstrukturált formában, ennek fôbb komponensei a következôk voltak:
• a bismarck-i elven nyugvó társadalombiztosítás, amelyet kiegészítettek a tôkefede- • alternatív egészségügyi biztosítás, • munkanélküli segély.
A kezdeti mélyebb recesszió után Németország bár lassan, de mégis a fejlôdés útjára állt, így napjainkra – sok társadalmi és gazdasági problémával a vállán – Európa vezetô hatalma lett újra. A gazdasági fellendüléssel párhuzamosan nem csak a piaci mechaniz- musok tisztultak ki, de a jóléti szektort is továbberôsítették. Ennek egyik fontos tartópil- lére volt a társadalombiztosítás. A kötelezô nyugdíjbiztosítás a jóléti struktúrák klasszi- kus értékeit is ôrzi, például a szolidaritást. Ez abban manifesztálódik, hogy aki rendelke- zik 35 éves biztosítási idôvel, ám jövedelme nem éri el az átlagjövedelem 75 százalékát, akkor az a nyugdíjösszeg definiálásánál úgynevezett többletpontokat kap. Természetesen a kevésbé választhatóság elvét itt is szigorúan betartják, vagyis gondosan ügyelnek arra, hogy az így megszerzett támogatás mértéke ne lépje túl az átlagos nyugdíjösszeg megha- A magánnyugdíj-rendszer Németországban jogszabályok által legitimált formában funkcionál, azonban önmagához és más államokhoz képest is elég alacsony mértékben 1999-re a bevándorlás óriási mértékre rúgott, amely már komoly társadalmi problémá- kat okozott, bizonyos tartományokban jelentôs feszültségeket implikált. Néhány idevo- natkozó statisztikai adat: „A külföldiek száma 1999-re elérte a 7,34 milliót (a lakosság 9%-át az állampolgárságot szerzettek nélkül); a legnépesebb csoportok a törökök (2,1 mil- lió), a jugoszlávok (0,7 millió), az olaszok (0,6 millió), a görögök (0,36 millió), a lengye- lek (0,28 millió) és a horvátok (0,2 millió) alkotják.” (Németh 2002: 418) Mindemellett számos más tényezô nehezíti a jóléti intézményrendszer fenntarthatósá- gát, illetve mûködtetését. Elsôsorban fontos megemlíteni a németországi kedvezôtlen de-
mográfiai viszonyokat. Csakúgy, mint más európai államban, itt is a társadalom rohamos
elöregedése figyelhetô meg, ez azzal jár együtt, hogy a társadalombiztosítási rendszer (fôként a betegbiztosítás és nyugdíjbiztosítás) összeomolhat – jobb esetben disz- funkcionálni kezd. Hiszen csökken a foglalkoztatottak, a járulékot fizetôk létszáma és ez- zel egyidejûleg nô a társadalombiztosítási ellátottak száma. „A jelzett folyamatok napvi- lágra hozták a kötelezô nyugdíjbiztosítási rendszer finanszírozásának rövid és hosszú tá- vú feszültségeit. A nyugdíjbiztosítás finanszírozási problémáinak megoldásához vagy a kiadások tartós csökkentésére, vagy a bevételek jelentôs és tartós növelésére, vagy a két eljárás kombinálására van szükség. A német kormányok ez utóbbit választották azért, hogy mérsékeljék a bevételek növelésének és a kiadások csökkentésének szükséges mér- tékét, s így tompítsák azok gazdasági és politikai szempontból kedvezôtlen hatásait.” (Ge- A társadalombiztosítási rendszert a második német egyesítést követôen sok tekintet- ben átalakították: a volt NDK tartományaiban is legitimálták a tôkefedezeti elven mûkö- dô társadalombiztosítást, hiszen az állami intézményrendszer a kiugróan magas deficit mi- att hosszútávon képtelen lett volna mûködtetni azt – a tôke bevonása szükségszerû volt.
Mindennek ellenére – mely a német rendszer egyik sajátossága – a magántulajdonban lévô biztosítások elterjedtek, de korántsem olyan mértékben, mint az Amerikai Egyesült A kötelezô betegbiztosítás a német lakosság 90 százalékára terjed ki, a magán-
kórházak pedig hozzávetôleg 16 százalékban mûködnek, a többi állami tulajdonban
van. Mindezek ismeretében nem is csoda, hogy a társadalombiztosítási járulékok szinte
évrôl évre növekedô tendenciát mutatnak.
Az egészségbiztosítás finanszírozása rendszerszerûen oszlik meg az állam és a magán- költségvetéssel rendelkezô magánbiztosítások között. Az elôbbi 74 százalékkal, az utób- bi 26 százalékkal finanszírozza az egészségbiztosítást. Az állami támogatás szintén több, egészen pontosan három alapból áll össze: betegbiztosításból (56, 7%), különbözô adók- ból (7, 8%), valamint az ápolási biztosításból (6, 9%).
Most nézzük meg azt, hogy a napjainkban miként mûködik a német egészségbiztosí- tás, amely a német jóléti szektor egyik legjelentôsebb eleme. Mint azt korábban is emlí- tettük, a bismarck-i társadalombiztosítási modell, ha csak részlegesen is, életben van. Még pontosabban, az állami biztosítás nagyobb hangsúllyal van jelen, mint a tôkefedezeti el- ven mûködô magánbiztosítások – de mindkettô egyszerre megtalálható. Az állami egész- ségbiztosítási rendszerbe nem kötelezô belépni azoknak, akiknek havi jövedelmük egy bi- zonyos szint felé emelkedik (2006-ban ez az összeg 3937, 50 EUR-nak felelt meg), ám lehetôségük van rá. Akik a szóban forgó jövedelemhatár alatti összeggel rendelkeznek, kötelezô a belépés. A járulékfizetés egyenlôen oszlik meg a munkáltató és a munkaválla- ló között, mindkét szereplônek egyformán a bruttó bér 14, 2 százalékát kell befizetnie eb- be az alapba havonta. Az állami egészségbiztosítás mellett természetesen magánbiztosí- tás megkötésére is van lehetôség – újabb járulékfizetés terhe ellenében. A szabad pénztár- választás 1996-tól mûködik legitim formában, napjainkban 453 ilyen pénztár látja el eze- Az állami „egészségügyi szolgálat hatásköre kiterjed:• a fertôzôbetegségek megelôzésére és ellenôrzésére, • az egészségügy intézményrendszerének (kórházak, orvosi- és fogorvosi rendelôk, vérellátó állomások, dializáló mentô- és járóbeteg- állomások) és szakmai tevé- • az egészségügyi dolgozók felügyeletére, • megelôzô egészségügyi ellátásra, • iskolai- egészségügyi ellátásra, • terhes- és csecsemô-tanácsadásra, • az élelmiszerkereskedelem, gyógyszer és toxikus anyagok ellenôrzésére, • a víz-, termôföld- és levegôminôség ellenôrzésére.” (Forgács-Vallyon 2004: 18)A kötelezô betegbiztosítás a felsorolt feladatok mellett igen komoly hangsúlyt helyez a prevencióra is. Például, minden 35. életévét betöltött személy ingyenesen jogosult bel- gyógyászati prevenciós vizsgálatokra, a nôk 20 éves koruktól ingyen méhnyak-rákszûré- sen vehetnek részt, 30 éves koruktól pedig a mellrákszûrést is ingyenesen kapják. „Ingye- nes gyógy-kúrák, gyógyfürdôk vehetôk igénybe az ország több száz erre alkalmas intéz- ményében, beutaló ellenében, minimum három hetes tartózkodással. (2004-tôl 13 eurós napi hozzájárulást kell fizetni érte.) Mivel Németországban a konzervatív politikának hosszú évszázadokra visszamenôen tra- díciói vannak, így nem csoda, hogy a hagyományos családmodell megtartása érdekében a gy- ermekvállalást szociális eszközökkel támogatják. Ennek fényében a szülés elôtti és utáni gyó- gytorna ingyenes, amit kiegészítettek a csecsemônek járó fizetés nélküli védôoltással. Emel- lett a szülés elôtti 6. héttôl a szülés utáni 8. hétig anyasági segélyt folyósítanak a jogosult anyának, amelynek összege megegyezik az utolsó bérrel.” (Forgács-Vallyon 2003.) A tôkefedezeti elven mûködô egészségbiztosító pénztárak feladatkörét az állam jog- szabályok útján határozta meg. Ezek szerint ennek a következô feladatokat kell ellátnia: • „betegség- megelôzés és szûrôvizsgálatok, • otthoni ellátás, beteg-szállítás, • és olyan nem orvosok által végzett kezelések, mint fiziko-, beszéd- és foglalkozta- tás-terápia.” (Forgács-Vallyon 2004: 20) Jelentôs reformokat a német társadalombiztosításban 2004 elején vezettek be, mely- nek okát általában a társadalom elöregedésével hozták összefüggésbe. A változtatásokra azért volt szükség, hogy ne csak mérsékeljék az ebbôl származó szociális problémákat, hanem elkerüljék azokat. A legfontosabb módosítások a következôk voltak: • az állami támogatást megvonták azoktól a gyógyszerektôl és gyógyhatású készítmé- nyektôl, amelyek a „beteg privát életstílusát befolyásolják”. Ilyen volt például a Viagra, • a receptdíjakat fix összegben állapították meg, • kizárólag a 12 éven aluli gyermekek számára járt azon gyógyszerek állami támo- gatása, amelyek nem voltak vénykötelesek, • fogorvosi ellátás esetén a gyógykezelés költségeinek felét a beteg finanszírozza, • a gyógyszerküldô szolgáltatások legitimációja jogszabályok útján kiszélesedett, inter- neten és postán is megrendelhetôvé vált a törzskönyvezett gyógyszerek bizonyos köre.
A szóban forgó hátrányos folyamatokat még tovább rontja a munkanélküliségi ráta ala- kulása. Jelenleg „a gazdasági növekedés lassult, az infláció és a munkanélküliség együt- tesen jelentkezett a gazdaságban. Megváltozott a munkaerôpiac: csökkent az ipari és meg- nôtt a szolgáltatási szektor munkaerôigénye. Ez a változás rugalmasabb munkaerôpiacot igényel: idôszakos munkaszerzôdéseket, nagyobb bérdifferenciálódást.
Másrészt, a születési szám csökkenésével és a halálozási idô kitolódásával a társada- lom elöregedik. A kontinentális és így a német munkaerôpiac e változásokra, a munka- erô iránt kereslet csökkenésére, illetve szerkezeti változásra nem rugalmas alkalmazko- dással, a bérek változásával, hanem az elért bérszínvonal, az egykeresôs családi modell megtartása érdekében a munkaerô-kínálat csökkentésével válaszolt. Mindehhez igénybe kellett venni a társadalombiztosítási rendszerek szolgáltatásait, s ez növekvô terheket rótt a jóléti államra. A munkaerô-kínálat csökkentése csupán a korai nyugdíjazás alkalmazá- sával, illetve a nôi részvétel ellenösztönzésével volt lehetséges. A korai nyugdíjazás kö- vetkezménye: egyre csökkenô számú aktív korú foglalkoztatottra jutnak a növekvô szo- ciális kiadások, mivel csökken az aktivitás idôtartama: az átlagos foglalkoztatott 45 év helyett csupán 35 vagy 40 évig aktív, ez 10-20 százalékkal csökkenti a társadalombizto- sítási bevételeket. Ugyanakkor mind a nyugdíjak, mind az egészségügyi kiadások miatt a kifizetések nônek, mivel az átlagos életkor hat-nyolc évvel meghosszabbodott.” (Ge- A munkanélküliség növekedését erôsíti a technológiai fejlôdés, amely hozzájárul ah- hoz, hogy a termelô, szolgáltatói és a mezôgazdasági szektorban egyre inkább felesleges- sé válik az emberi, humán erôforrás, helyét a technika, illetve a gépek veszik át. Ez pedig jelentôs társadalmi és gazdasági hátrányként jelent meg Németországban, ahol jelenleg majdnem 82,5 millióan élnek, a munkaképes lakosságból 3,5 millióan regisztrált munka- nélküliek, ami 8, 2 százalékos munkanélküliségi rátát jelent.
Szociáldemokrata jóléti politika – Svédország
Svédországban a jóléti struktúra továbbmûködik annak ellenére, hogy az elmúlt évti- zedekben sorozatos támadásoknak volt kitéve, amit még gazdasági válságok, illetve mé- Az 1990-es évek elejére Svédországban a gazdasági, demográfiai és kulturális áta-
lakulások miatt a jóléti rendszer veszélybe került. Errôl árulkodnak a következô ada-
tok is: „a kilencvenes évek elejére az állami túlköltekezés már kritikus mértéket öltött. A közkiadások GDP-n belüli aránya 1993-ban már meghaladta a GDP 70 százalékát (elô- ször a fejlett ipari országok történetében); a fiskális politika pedig ahelyett, hogy a válság kezelésének egyik eszköze maradt volna, maga vált a válság egyik fô alkotóelemévé.
A szociális jóléti kiadások (az egészségügyet is ideértve) az 1978. évi 31,7 százalékról 1990-re a GDP 34,8 százalékára nôttek; a társadalmi védelmi kiadások az OECD-átlagot csaknem 50 százalékkal meghaladó relatív szintje pedig Svédországban volt a legmagasabb az OECD-n belül… 1990 és 1993 között a GDP minden évben csökkent, összesen mintegy 5 százalék- kal; a kiskereskedelmi forgalom visszaesése a 15 százalékot is elérte. A foglalkoztatás 12 szá- zalékkal esett vissza, a munkahelyek megszûnése a magánszektor mellett immár a közössé- gi szektort is elérte. 1992 novemberében a svéd korona ECU-hoz kötött fix árfolyamát, rá kellett téríteni az árfolyam lebegtetésére; mindez a nemzeti valuta mintegy 15 százalékos leér- tékelését hozta magával. 1993 végére a hagyományosan alacsony, a korábbi évtizedben 1–2 százalék között mozgó aggregált munkanélküliség már 9,3 százalékra rúgott, ha pedig a köz- munkákon és átképzô programokon részt vevôket is az állástalanok közé számítjuk, a 14 szá- zalékot is elérte. A fiatalkori munkanélküliség a 21 százalékot is meghaladta. A költségveté- si hiány továbbra is a GDP 13 százaléka körül alakult, miközben a gazdasági visszaesés ha- tására a közkiadások aránya immár a GDP 70 százalékát is elérte.” (Semjén 1999: 327, 330) Arról van tehát szó, hogy a kedvezôtlen hazai (mármint a svéd)- és nemzetközi gazdasági fo- lyamatok miatt hatalmas mértékû hiány jelentkezett a svéd költségvetésben, amely hiány ar- ra sarkallta a döntéshozókat, hogy reformokat hajtsanak végre a korábbi jóléti intézmény- rendszeren. Ha ezt nem tették volna meg, darabjaira hullott volna a szociális rendszer. Ezt ek- kor fôként adóemelésekkel próbálták megvalósítani: 1993-ban volt a legmagasabb az állami redisztribúció mértéke, ez elérte a 73 százalékot is.
A kialakult problémákat továbbnehezítette az, hogy ekkor a hidegháborús viszonyok véget értek, így a globalizáció káros mechanizmusai Svédország határait is megközelítet- ték. A hosszú idô után hatalomra kerülô konzervatív párt nem túl sok sikerrel kezelte a válságot: az univerzális ellátások körét csak kismértékben csökkentették a társadalmi igaz- ságosságra való hivatkozással. Így a következô választásokon újból a szociáldemokrata párt szerezte meg hatalmat, hiszen a konzervatív párt nem hozott megoldást az egyre mé- lyülô recesszióra. A társadalomban is kedvezôtlen folyamatok kezdtek kibontakozni, nôtt a deviancia, a bûnözés, slumosodott városrészek jöttek létre.
A gazdasági válságra (más megoldás nem lévén) az 1990-es évek elsô felétôl kezdve reformokat hajtottak végre a jóléti struktúra alrendszerein, amelyek beváltották a hozzá- juk fûzött reményeket. „Tény, hogy a súlyos recessziónak sikerült véget vetni. A gaz-
daság minden makromutatója kedvezô tendenciákat mutatott a szociáldemokrata kormány elsô éveiben: enyhén csökkent a munkanélküliség, az államháztartás hiánya és a költség- vetési deficit, újra növekedésnek indult a gazdaság. Ez részben a fellendülô exportszek-
tor és a külkereskedelem élénkülésének és a nettó tôkeimportnak volt köszönhetô, azon- ban azzal az árral is járt, hogy a modell alapvetô sajátosságainak – elsôsorban az univer- zalitás – megtartása mellett egyre több területen kényszerültek a juttatások szûkítésére.
Itt elsôsorban olyan intézkedésekre kell gondolni, mint a korábban bemutatott nyugdíj-
reform, a táppénzzel kapcsolatos megszorítások, a családi pótlék és munkanélküli
segély összegeinek csökkentése. A megszorító csomag 1997-re megszüntette az állam-
háztartás hiányát, sôt, a költségvetés azóta többlettel zár.
A piaci dereguláció következtében a munkanélküliség a korábbi évtizedekhez ké-
pest ugyan számottevôen magasabb, 7–10% közötti szinten stabilizálódott, s a teljes
foglalkoztatottság már nem volt tartható cél, ez azonban még mindig valamivel ala-
csonyabb volt, mint az EU átlagos 10–11%-os értékei.” (Polgár 2005: 70)
Most nézzük meg röviden, hogy adott területeken milyen átalakulások mentek végbe A válság kibontakozásával párhuzamosan egyre nagyobb társadalmi igény jelent meg a szociális segélyek iránt. E növekvô tendenciáról Semjén a következô megállapításokat
teszi: „Egyes számítások szerint a kilencvenes évek elején a háztartások 9–12 százaléká- nak jövedelme mozgott a segélyezési normák alatt, miközben mintegy csak 6 százalékuk folyamodott segélyért. Ez a segélyhez tapadó stigma jelenlétére utal. A rendszert töme-
gesen, de általában csak rövid idôre veszik igénybe; a segélyek tipikusan az oktatás és a munka közötti átmenet megkönnyítésére, vagy a társadalombiztosítási juttatásokra való jogosultság megszerzése elôtti idôszak problémáinak enyhítésére, esetleg a válás okozta anyagi problémák átmeneti kezelésére szolgálnak.” (Semjén 1999: 338) A szociális segélyekhez kapcsolódó kritériumrendszert, annak formáját és összegét is az önkormányzatoknak kellett meghatározniuk, területenként tehát ez nagyban eltérhetett egy- mástól. Ezzel összefüggésben a központi kormányzat keretszabályozást nyújtott, vagyis a szubszidiaritás elvét helyezték elôtérbe. A szociális segély megállapítása érdekében minden önkormányzat úgynevezett népjóléti bizottságot hozott létre, amely szerv a segélyek odaíté- lésében volt kompetens. A segély folyósítása korlátlan idôtartamra szólt, addig folyósítot- ták, amíg az érintett személy életszínvonala nem emelkedett a társadalmilag átlagosan elfo- gadott szinthez. A segélyt fôként munkanélküliek és alacsony jövedelemmel rendelkezôk igényelték. A segélyre való jogosultság általános feltételei a következôk voltak: • a munkaügyi központtal való együttmûködés, • a vagyoni- és jövedelmi tesztek (means test), vagyis környezettanulmányok elvég- zése után megállapított rászorultság igazolása, • a munkanélküli aktív munkakeresése.
A válság után a munkanélküliséget sikerült relatíve alacsonyan tartaniuk, ami az egyre erôsödô svéd gazdaságnak is köszönhetô. „A folyó fizetési mérleg az ezredforduló óta év- rôl évre a GDP 5-8 százalékára rúgó többlettel zár, köszönhetôen mindenek elôtt a dina- mikusan – az importét messze meghaladó ütemben – bôvülô exportnak. A leglátványosabb fordulat – ami ezt a fenntarthatóságot döntô mértékben megtámaszthatja – persze a fiská- lis politikában figyelhetô meg. Miközben a kilencvenes évek elején hihetetlen mértékû – 1993-ban, a válság mélypontján a GDP arányában közel 12 százalékos – államháztartási hiányt regisztráltak, 1998 óta a svéd államháztartás rendre többlettel zár (ez alól szerény kivételt jelentett 2002 a nemzetközi konjunkturális trendforduló éve, amikor az államház- tartás hiánya a GDP 0,3 százaléka volt). Ennek köszönhetôen a bruttó államadósság trend- je is határozottan csökkenô: az ezredfordulót megelôzô két évtizedben a GDP 60 százalé- kát elérô adósságráta 2004 végére 51, 1%-ra mérséklôdött, és a Svéd Pénzügyminisztérium elôrejelzése szerint 2010-re GDP-arányosan 40% alatti szintre süllyed.” (Bartha 2006) 1999-tôl a társadalombiztosítási rendszeren újabb módosításokat hajtottak végre, ame- ly fôként a nyugellátással volt szoros összefüggésben. Ez három szintû szolgáltatássá vál-
tozott, az elsô kategóriába a járulékfizetésen alapuló nyugdíjak kerültek; a járulékok mér- tékei jövedelemtôl függôek. Jogszerzô idônek minôsül a felsôoktatási tanulmányok foly- tatása, a sorkatonai szolgálat, valamint a gyermekneveléssel töltött idô is. A második sz- inten található támogatásokra azok jogosultak, akik nem, vagy csak kevés járulékot fizet- tek – számukra az állami társadalombiztosítás folyósít havonta minimális összegû nyug- díjat. A harmadik elem pedig piaci jellegû kiegészítô biztosítás, amelyre azok a társadal- mi rétegek jogosultak, akik egy általuk választott nyugdíjalapnak fizettek meghatározott mértékû járulékot aktív korukban. A nyugdíjkorhatárt rugalmassá alakították (a kedvezôt- len demográfiai tendenciák miatt – a társadalom elöregedése következtében), ez 61 év lett, de a legtöbben 65 éves korukra lépnek be a nyugdíjrendszerbe.
Az állami nyugdíjrendszer emellett felelôséget vállal még azok iránt is, akik elveszítették munkaképességüket. Számukra az öregségi nyugdíj 25, 50, 75 vagy 100 százalékát folyósít- ják havonta annak függvényében, hogy milyen mértékû egészségkárosodást szenvedtek.
Táppénzben azok részesülhetnek, akiknek az évi jövedelmük meghaladja a 6000
SEK-t. A második naptól kezdve a 21. napig tartó táppénzt a munkáltató fizeti a munka- vállaló részére, ennek mértéke azonos a legutolsó havi nettó jövedelem 80 százalékával.
A 22. naptól az egészségbiztosítási pénztár folyósítja a táppénzt, melynek összege a be- tegség elôtti jövedelem 97 százalékának a 80 százaléka. Mivel ezt a szolgáltatást egyre többen vették igénybe, ezért az állam különbözô szabályokkal csökkentette a táppénzen lévôk arányát. Bevezették például az atipikus foglalkoztatásra való kötelezettséget, vagyis a táppénzen lévôknek – betegségüknek megfelelôen – részmunkaidôs státuszokat kell be- tölteni; ezzel is csökkentik a társadalombiztosítási rendszer kiadásait.
Az államilag támogatott orvosi ellátások továbbra is univerzálisak maradtak. Legiti- málták az orvosi vizsgálati díjakat. Ezek szerint alkalmanként 60-300 SEK-t kell fizetni a paciensnek, ám ha ennek mértéke meghaladja az évi 900 SEK-t, akkor az ezen felüli összeget már az állam finanszírozza.
A fogorvosi ellátás díjtalan a 20 éven aluliak számára.
Gyógyszertámogatási rendszer hasonlóan funkcionál, mint az orvosi vizsgálati díj.
Vagyis, gyógyszervásárláskor csak az elsô 900 SEK-t kell a betegnek kifizetnie, az ezen felüli gyógyszerek árát az állam magára vállalja.
A munkanélküli biztosítás lehet állami és piaci biztosítás, illetve mindkettô egyszerre. Jel- legzetessége a rendszernek, hogy ennek mûködését a szakszervezetek koordinálják és ellenôr- zik. A szakszervezeti tagoknak kötelezô valamilyen munkanélküli alaphoz tartozniuk.
A munkanélküli segélyek összege páratlanul magasnak mondhatók: a munkanélkülivé válás elsô napjától a 100. napig napi (maximum) 730 SEK folyósítható, attól függôen, hogy mek- kora volt az érintett jövedelme a legutolsó munkahelyén. A 101–300. nap közötti periódus- ban maximum 680 SEK jár naponta. Ha az elsô 300 nap után sem talál munkát, akkor a fo- lyósítási idô meghosszabbítható újból 300 nappal. A gyakorlatban azonban elenyészô azok száma, akik a 6 hónapnál több idôt töltenek el munkanélküliként. (Forgács-Vallyon 2003.) Svédországban jelenleg is viszonylag alacsonynak nevezhetô a munkanélküliségi ráta, még Európai Uniós mértékkel mérve is. Ennek számos oka van, többek között az, hogy a munkanélküliként regisztráltakat közmunkaprogramokba integrálják, hogy ne, vagy csak kis- mértékben essenek ki a munka világából. Ugyanakkor rendkívül sokan éltek, illetve élnek a korkedvezményes nyugdíj adta lehetôséggel, így azok az idôsebb személyek, akik veszélyez- tetve érezték magukat a munkanélküliségtôl, gyakran inkább a nyugdíjas státuszt választják – Magyarországon is hasonló túlélési stratégiát választottak, akik ilyen szituációba kerültek.
Emellett a fiatalok és fiatal felnôttek egyre gyakrabban kerülnek hallgatói jogviszony- ba valamilyen felsôoktatási intézménnyel, annak reményében, hogy az ott szerzett diplo- mával könnyebben meg fogják találni helyüket a társadalmi munkamegosztás rendszeré- ben. Másrészt – csakúgy, mint Magyarországon – a felsôoktatásban eltöltött idô „parko- ló pályának” minôsül, vagyis a diploma megszerzéséig tartó idôszak alatt „kivárnak”, hát- ha javulni fognak a gazdasági és társadalmi viszonyok.
A megmaradt svéd jóléti struktúrák napjainkra egyre nehezebben engedik a munka- helyteremtés feltételeinek megvalósítását, illetve annak prosperitását, mert a munkaerô- piaci keresleti oldalon megjelenô szereplôk számára kedvezôtlen az, hogy az Európai Uniós országokhoz képest magasak a svéd munkavállalói járulékok.
Irodalom
Almási M. (é. n.): Az emberarcú kapitalizmus. (A harmadik út vége?) http://almasi.elte.hu/eletmod6.htm
Backer, G – Steffen, J. (1993): Gazdagság Nyugaton – szegénység Keleten? Esély, 5: 3-27.
Bartha A (2006): Visszajáró svéd kísérlet? Egy félreértés fogságában: a svéd modell álma és a ke-
let-közép-európai realitás. Competitio, 1: 153-163.
Esping-Andersen, G. (1991): Mi a jóléti állam? In: Ferge Zs. – Lévai K. (szerk.): A jóléti állam.
Bp.: ELTE Szociológiai Intézet Szociálpolitikai Tanszéke és T-Twins Kiadó. 116-132.
Esping-Andersen, G. (1993): The Three Worlds of Welfare Capitalism. Cambridge: Polity Press.
Forgács A – Vallyon A. (2004): Hol jobb betegnek lenni? II. – Egy németországi példa.
Forgács A. – Vallyon A. (2003.): Hat ország egészségügyi rendszerének története, reformjai és je-
lenlegi problémái. http://elib.kkf.hu/ewp_03/2003_3_01_FORGACS_VALLYON.pdf Füzes O. (2005): Remeg az egész épület – de Anthony Giddens szerint nem úgy, ahogy az anti-
globalisták elképzelik. (Interjú Giddens-szel) www.demos.hu/Sajto&news_id=55&page=details&newsprint=I Gedeon P. (2001): Merre tart a német jóléti állam? Társadalombiztosítási alrendszerek Németor-
szágban. Közgazdasági Szemle, 1: 130-149.
Giddens, A. (1998): The Third Way. The Renewal of Social Democracy. London: Cambridge.
Giddens, A. (2005): Elszabadult világ: hogyan alakítja át életünket a globalizáció? Bp.: Napvilág Kiadó.
Harasztosi
http://eszmelet.freeweb.hu/53/harasztosi.53.htm Jóna Gy. (2007): Jóléti politikák. Nyíregyháza, Debreceni Egyetem Egészségügyi Kar.
Németh I. (2002): Németország története. Bp.: AULA Kiadó.
Polgár T. (2005): A „harmadik út” Brüsszelhez vezet? – A svéd modell és az európai integráció
kölcsönhatása. In: XXVII. Országos Tudományos Diákköri Konferencia Társadalomtudo- mányi Szekciójának díjazott dolgozatai. (on-line kötet) Szerk.: Csomán Gábor. Budapest: Budapesti Corvinus Egyetem. www.uni-corvinus.hu/otdk2005 Semjén A. (1999): A svéd jóléti rendszer átalakulása. Közgazdasági Szemle, XLVI: 326-345.
Simon Gy. (é.n.): A gazdasági növekedés problémái Németországban. Statisztikai Szemle, 84: 6–24.

Source: http://www.mtapti.hu/loss/uploaded_files/8684_17_30_Jona.pdf